Élet szenvedéllyel, vörös szőlővel

Felkelti az érzékeket, táplálja az egészséget Dionüszosz isteni ajándéka

 

Pontosabban Dionüszosz, az ókori görög mitológia egyik legfontosabb alakja – a bor és a hozzá kapcsolódó ünnepek, az extázis, a termékenység és a színház istene – még meg sem született, amikor a világ bizonyos részein már virágzott a szőlőkultúra: a borfogyasztás legrégebbi nyomait Kínában (i.e. 7000 környékén), Grúziában (i.e. 6000), Iránban (i.e. 5000) tárták fel, az első görögországi leletek i.e. 4500-ból valók, ekkor azonban még nem beszélhetünk „Dionüszosz kultuszról”, ami valószínűleg a minószi Krétáról (i.e. 2600-1100) ered. Később, az ókori Görögországban a „Dionysia” fesztivál keretében évente két alkalommal is megemlékeztek a bor istenéről felvonulással, zenével, tánccal, színházzal. A fejlett bortermelést bizonyító legrégebbi, i.e. 4000-ből való leletek azonban nem innen, hanem Örményországból, az „Areni” nevű faluban lévő barlangból származnak. Nem véletlenül: a szőlő vad fajtái, a modern borszőlő, a Vitis Vinifera ősei Örményország, Grúzia és Azerbajdzsán környékén, Törökország délkeleti részén, Észak-Irán és a Kelet-Mediterráneum térségében honosak.

Dionüszosz szülőhelye a legendák szerint Ikária csodás kis szigete, mely nevét onnan kapta, hogy a partjainál veszett a tengerbe a szárnyalni vágyó Ikarosz. A bor istene Pramnos (vagy: Pramnios) szent hegyén született – apjából, Zeuszból, aki anyja, Szelené thébai királylány halála után kihordta a gyermeket –, és adta ajándékba az emberiségnek a szőlőtőkét és a vele kapcsolatos tudást. A szigeten, ahol az utóbbi évek kutatásai szerint kivételesen magas az átlagéletkor, azóta is kiváló borokat termelnek: a „mágikus” tulajdonságokkal bíró pramnoszi vörösbort (Pramneios Oinos) Homérosz is említi i.e. 8. században írt műveiben, az Íliászban és az Odüsszeiában, a helyiek pedig máig hosszúra nyúlt szüreti mulatságokon (paniyiri) ápolják a bor istenének hagyományát minden ősszel.

Európa ősi borkultúrájával kapcsolatban érdemes megemlíteni Szardínia jellegzetes vörösborát, a Cannonau di Sardegnát is, melyről sokáig úgy gondolták, hogy a „Grenache” fajtájú szőlőt, amiből készül, a 14. században aragóniai hódítók telepítették be a szigetre. Modern kutatások azonban rávilágítottak, hogy a szőlő helyi termesztése akár az i.e. 1200-as évekig is visszanyúlhat. Szardínia Ikáriához hasonlóan a világ egyik legegészségesebb szeglete, ahol kiugróan hosszú ideig élnek nemcsak a nők, de a férfiak is, köszönhetően a minőségi táplálkozásnak, a szoros közösségi kötelékeknek és talán annak az átlag napi 1-2 pohárka vörösbornak, amit a helyiek elfogyasztanak.

Végül, Ikáriától és Szardíniától közelebb kalandozva álljunk meg egy pillanatra a kedves, Dráva-parti szlovén városnál, Maribornál, annak is egyik óvárosi házánál, ami „az öreg szőlő háza” (Hiša Stare Trte) nevet viseli. A helyszín (ami egyben múzeum is) arról híres, hogy az előtte gyökerező és a házat dúsan befutó szőlőtőke a világ legrégebbi, több mint 400 éve ültetett, máig termő tőkéje. „Žametovka” vagy „modra kavčina” fajtájú vörös szőlőjéből napjainkban 35-55 kg-ot szüretelnek évente, a belőle készült bor egyedi tervezésű palackokba kerül. Az „öreg szőlő” leszármazottai, oltványai behálózzák Szlovéniát és a világot: idén hazánkban, Szekszárdon is elültettek egyet.

Magyarország jól ismert vörösbortermelő vidékei: Sopron, Villány-Siklós, Eger és Szekszárd közül a soproni vált először ismertté Európában – köszönhetően a város Bécshez, Pozsonyhoz közeli fekvésének –, emellett valójában itt, a soproni arisztokraták házainak pincéiben indult be a hazai vörösbortermelés annak szigorú minőségi, kereskedelmi szabályozásával egyetemben. Régészeti ásatások pedig a hét dombbal körülvett Szekszárd környékén mutatták ki a legrégebbi, 2000 éves borkultúra nyomait. Liszt Ferenc olyan nagyra tartotta a szekszárdi kadarkát, hogy még IX. Pius pápának is küldött belőle, aki köszönőlevelében azt írta, hogy ez a bor tartotta őt jókedvben, egészségben (forrás: magyarkincsek.hu).

 

Mint látható, a szőlő és a bor kultúrája hosszú évezredek óta velünk él, azonban bármilyen messze megyünk vissza az időben, az élvezeti és szakrális tényezők mellett ugyanolyan súllyal esik latba az egészség, elsősorban a vörös szőlő által nyújtott egészségügyi hatások, melyekről az utóbbi időben sokat hallhatunk. Dióhéjban:

Napjainkban szintén reneszánszát éli a vörös szőlőmag és a belőle préselt szőlőolaj: legelőnyösebb a magvakat finomra őrölve fogyasztani, hogy szervezetünk maximálisan hasznosítani tudja a bennük rejlő értéket. A szőlőmag szintén polifenolokban gazdag, a fent említett szív- és érrendszeri pozitívumok mellett jó hatást gyakorol a szem, a bőr és a haj egészségére, általában véve anti-aging, azaz öregedésgátló hatású. Folyamatos fogyasztás esetén az őrlemény védelmet nyújthat a különböző idegrendszeri károsodások ellen is. Ha van olyan rokonunk, szomszédunk vagy barátunk, aki vörös szőlőből készít bort, érdemes lecsapni a préselés során visszamaradt magvakra. Száraz helyen terítsük ki, szárítsuk, tisztítsuk meg őket, majd kávédarálóval őröljük finomra, végül tegyük jól záródó dobozba vagy csatos üvegbe. Kész is a következő szezonig elegendő életelixír: Dionüszosz egyik legfontosabb ajándéka, amit müzlibe, zabkásába, joghurtba keverve fogyaszthatunk a hosszú élet jegyében, egészségünk örömére.

A bor legjobb barátjáról>>

 

(Képek forrása: Pinterest)