Ki gondolná, hogy az idényzöldség évezredekkel ezelőtt a férfierő szimbóluma volt?
A Cézár-saláta egyik fő hozzávalója, a római saláta vastag leveleivel, roppanós szívével nemcsak „fittebbnek” tűnik a többi tavaszi salátánál, de valójában az is. Kényesebb rokonaival ellentétben jól tűri a meleget és rengeteg (a jégsalátánál biztosan több) vitamint és tápanyagot tartalmaz: C, K és A-vitamint, folsavat, kalciumot, káliumot, foszfort, vasat. Mindezeknek köszönhetően kiváló energetizáló, gyulladáscsökkentő antioxidáns – emellett pedig van egy, az idők ködébe vesző titka…
Nevéből adódóan a római salátát az ókori Róma közvetítésével ismerte meg Európa, de nem mindenhol hívják így: angol nyelvterületeken, főleg Nagy-Britanniában „cos lettuce” néven fut, vélhetően a görög Kosz szigete után, ahonnan származtatják. Egy másik megközelítés a szó arab gyökerét hangsúlyozza, arabul ugyanis „khus” jelentése: saláta.
A római saláta valódi gyökereihez azonban mélyebbre kell ásnunk, mint az arab, a római vagy a görög kultúra, bár közvetítőként kétségtelenül ők gondoskodtak elterjedéséről. A saláta ősét ugyanis már az egyiptomi predinasztikus korban (mintegy 6000 éve) számon tartották, sőt, igen magas pozíciót töltött be Min, a termékenység istenének elengedhetetlen kellékeként. Az olykor „Khem”-ként vagy „Khnum”-ként is megjelenő, teremtő erejű isten kultuszközpontjai Felső-Egyiptomban, Luxor közelében voltak, a mai Quift (Coptos) városka és Akhmim (Panopolis) területén.
Mint energikus ifjúként, sötét bőrrel, fallikus attribútumokkal, cséphadaróval a kézben a reprodukció letéteményeseként ábrázolták (a cséphadaróval szétválasztott magvak sokasága termékenységi szimbólum, egyben a hatalom, a fáraók jelképe). A sötét bőr Min núbiai eredetére és arra is utalhat, hogy Khnum, a Nílus-delta istene (akivel Mint sokszor társítják), a föld élő agyagából teremtette meg az embert.
Ahogy az évezredek múltak, Min jelentősége egyre nőtt Egyiptomban: Hórusszal, Ízisszel, Ozirisszel és magával Ámunnal állt egy szinten, és ahogy később a görögök kapcsolatba kerültek az ősi egyiptomi kultúrával, Min az ő Pánjukban (a vad természet és a termékenység istene) öltött testet. Min tiszteletére minden évben többnapos szüreti fesztivált rendeztek – a menet ekkor dús salátacsokrokkal vonult fel –, az Újbirodalomban pedig a fáraók koronázási ceremóniáján játszott fontos szerepet, ekkor kellett ugyanis a fáraónak bizonyítania, hogy ereje teljében van, és hogy képes – a Nílus áradásához hasonlóan – biztosítani birodalma prosperitását.
A római saláta egyiptomi ősét már i.e. 2680-ban termesztették, egyrészt magjainak olajáért, másrészt azért, hogy Min „fáradhatatlanul tehessen eleget” férfiúi kötelezettségének. A salátának ugyanis afrodiziáló, potencianövelő hatást tulajdonítottak (szimbólumrendszerének része volt az is, hogy a tüskés szárat megvágva fehér, tejszerű anyag folyt ki belőle).
Az egyiptomi ős a mai római salátánál nagyobb volt: úgy 75 cm magasra nőtt, sok fennmaradt egyiptomi domborművön találkozhatunk vele Min kísérőjeként. Egyiptomból aztán görög közvetítéssel a Római Birodalomba került, i.sz. 50 körül pedig egy római agronómus, Columella már számos fajtájáról értekezik – ezek voltak mai salátáink felmenői.
Természetesen nem alaptalanul tulajdonítottak afrodiziáló hatást az ős-salátának az egyiptomiak: az ilyen erőteljes, rusztikus zöldségekben a klorofill és a magas tápanyagtartalom révén duzzad az energia, mint említettük, bővelkednek vitaminokban és tápanyagokban, frissítik, pezsdítik a szervezetet, fokozzák az aktivitást: a saláta rokonai közül a rukkolának, a zellernek és a spárgának is hasonló erőt tulajdonítanak. Ajánlott belőlük naponta nagyobb adagot fogyasztani sütve, párolva, grillezve, levesként, szószként vagy friss salátának bekeverve, illetve akár egy trendi smoothie, turmix vagy préselt levekből készült mocktail (wellnesskoktél) részeként.
A római salátát tehát mind nyersen, különféle salátakompozíciókban, mind hőkezelve készíthetjük: a hagyományos római, laziói konyhában számos példát találunk finoman fűszerezett, sült, grillezett interpretációkra. Jó ötlet az is, ha szokásos köreteinkből 1/3-al kevesebbet főzünk, és azt olívaolajon átsütött, kellemesen fűszerezett (frissen tört bors, kömény, fokhagyma, mustármag) római salátával helyettesítjük. Nagyon finom a sült római saláta friss citrommal, ropogós fokhagymás kenyérrel és egy szép szelet sült hallal, a kompozíciók kísérői lehetnek a különféle szószok és mártogatósok, mint pl. a magos mustárral, friss zöldfűszerekkel bolondított házimajonéz vagy egy izgalmas joghurtkrém.
Sült/grillezett római saláta:
- Egy tepsit kenjünk ki olívaolajjal, tegyük a sütőbe, így melegítsük elő 200 fokra
- A római saláta külső, keményebb leveleit vegyük le – ezeket serpenyőben megpárolhatjuk vagy friss salátának bekeverhetjük
- A saláta hosszúkás szívét középen vágjuk félbe
- A feleket mossuk, tisztítsuk meg, majd alaposan szárítsuk le
- Egy nagyobb tálban állítsunk össze egy finom pácot: extra szűz olívaolaj, zúzott fokhagyma, frissen őrölt bors, pár csipet kömény, durva szemű tengeri só, némi frissen facsart citromlé + egy kevés (nem édes) mustár és szardellapaszta (ha utóbbit használunk, figyeljünk a sózásra, mert a szardella is sós). Jól keverjük ki, kóstoljunk közben.
- Fürdessük meg a félbevágott salátaszíveket a pácban
- Fektessük őket vágott felükkel lefelé a forró tepsire
- Egyszer megfordítva süssük zamatosra, picit karamellizáltra a salátaszíveket
- Tálaljuk friss citromgerezddel – az igazán autentikus római gasztroélményért frissen reszelt Pecorino Romano sajttal meghintve
Gasztrotipp: a Pecorinót helyettesíthetjük más, minőségi, aromás keménysajttal, a franciás, kéksajtos interpretációk szintén finomak, valamint remekül passzolnak a csemegéhez a pirított magvak, diófélék is.
Szezontipp: a nyári grillrácson még rusztikusabbra, ellenállhatatlanabbra sülnek a salátaszívek…
Cézár-tipp: a világ talán leghíresebb salátáját Cesare Cardini találta fel 1924-ben, az eredeti, klasszikus receptre érdemes rákeresni az interneten. Energikus ízélményeket!
